A látszat néha csal

avagy Boris Martinović: Tokiói lilaság

4251585_3.jpg

Urbis Kiadó, Szentendre, 2017.  240. oldal

 

Fülszöveg

Tokió, ​tavasszal. Sibuja utcáin színes emberáradat hömpölyög, Roppongi fényei lüktető táncot lejtenek, a Meguro partján a megújulás frissességével virágzik a cseresznye. Akiko mégsem a része. A lelke hónapok óta valamiféle szürke homályban, kietlen sivatagban vándorol. Akár egy szellem a létezés határán. Sem a családja, sem a legjobb barátnője nem képes áthatolni a falon, amit maga köré húzott. Csak Kakasi, a rejtélyes zenész, akivel egy alagsori jazzbárban ismerkedik meg. Lila tekintete mintha réseket találna Akiko falán, és a lilaság apránként kúszik a sötétség legmélyére, hol Kakasi trombitajátékán, hol a szavain keresztül. Története egy magának való szaké mesterről, a szerelméről, a háborúról, a kalligráfiáról, ízekről és illatokról, életről és halálról szól. 
Boris Martinović első kötete egy összetett lélektani regény, melyben mágikus módon fonódnak össze emberi sorsok, finoman árnyalt hangulatok, a valóság jelenetei és a misztikum látomásai. A helyszínek, a szereplők, a képek és a hangulat merőben japán, a szerző mégis egyedi világot alkot, mely bensőséges hangon szól az olvasóhoz.

 

Előlegbe

Nagyon meglepődtem, és persze rettentően örültem, amikor az író kapcsolatba lépett velem, hogy lenne-e kedvem elolvasni a könyvét. A fülszöveg elolvasása után rögtön igent is írtam, nagyon érdekes alkotásnak ígérkezett. Már csak azért is, mert mindig érdekelt a japán kultúra, valamint az ott élő emberek - talán írom úgy - lelkivilága. 

A borító nekem így elsőre sokat nem "mondott". De utólag ránézve a lila és szürke kontrasztja zseniálisan összefoglalja a könyv mondandóját. 

 

Pro (ami tetszett)

Kezdem rögtön azzal, hogy a könyv témája egyáltalán nem áll hozzám közel. A mágikus realizmus, a spiritualitás és én két külön fogalom vagyunk. Viszont azt kell írjam, hogy ez az a könyv, ami megmutatta, hogy igen is lehet még ebben a műfajban újat mutatni! A regény nem lett "bő lére" eresztve, és a szerkezete is egyszerű, szimpla fejezetek követik egymást. Ez szerintem nagyon passzol a könyvhöz, és a mondanivalójához. Itt az élő példa, hogy a kevesebb néha több! Nincs "túlspilázva", sem túlcicomázva. Az írói stílus nagyon kifinomult. Boris  Martinović nagyon jól kihasználta a magyar nyelv nyújtotta lehetőségeket. Nem használta folyton ugyanazokat a kifejezéseket, rám nagyon üdítően hatott a dolog.

 tokioi_lilasag_1.jpg

Maga a történet egyrészt két idősíkon fut: a jelenben, de folyton visszatérünk a múltbéli események körébe is. Másrészt pedig több "dimenzióban" is járunk, ezalatt végig kutathatjuk a főszereplővel együtt a lélek mélységeit. Akiko Tokióban élő, fiatal, japán nő. Mondhatni kicsúszott a lába alól a talaj, mély depresszióba esik. Az író fokozatosan adagolja az információkat Akikóval kapcsolatban, a kötet feléig én teljesen mást hittem róla, mint ami kiderül vele kapcsolatban. A másik jelentős szereplő Kakasi, a bárban dolgozó zenész, jókor, jó helyen találkoznak a lánnyal. Lényegében kettőjük párbeszéde alakítja a történetet

Alapvetően én a regény feléig nem is sejtettem, hogy mire akar kilyukadni, de fontos lételméleti, filozófia kérdéseket boncolgat. Mint példálul: Miért élünk?, Miért kell továbblépni? Hogyan tegyük ezt meg? és még lehetne sorolni. Mindennek a spirituális megközelítésére nagyon érdekes dolgokat vázolt fel az író, a fekete tulipánoktól egészen a cseresznyevirágig, a lilaságtól a szürkeségig. Mindezt nagyon jól kiegészítette a japán kultúra néhány sajátos elemével. Ami nekem megragadt, a halálistenek, vagy a szaké elkészítésével kapcsolatos dolgok. Nem találkoztam még hasonló megoldással. 

 

Kontra (ami nem tetszett)

Az könyv első fele nem igazán győzött meg. Nem tudtam elképzelni, mégis hova vezet az egész. Néhol pedig a párbeszédek nekem túl elrugaszkodottnak, dagályosnak tűntek. Senki nem beszél így a másikkal, még a komolyabb, netalántán filozófiai dolgokat érintő témákról sem.

 

Végeredmény 5/4

Nagyon realista beállítottságú vagyok, de az a könyv bebizonyította, hogy a mágikus realizmus témakörében is lehet minőségit alkotni. Mindezt tette anélkül, hogy a szokásos közhelyeket hangoztatná.  A felvázolt gondolatok és ennek az egész rendszere nagyon elgondolkodtatóak. A könyve első fele azonban nem győzött meg, nem tudtam "hova tenni" a dolgokat. Viszont akit érdekelnek a hasonló témák, szerintem bátran vegye a kezébe! 

 

Köszönöm a lehetőséget Boris  Martinovićnak, hogy elolvashattam a könyvét! 

 

Vhrai