Diana Gabaldon: Outlander 2. - Szitakötő a borostyánban

 Könyvmolyképző Kiadó, Szeged 2012. 990 oldal

0815_b1.jpg

És akkor érkezzen az első rész folytatásának értékelése: 

Nos, nem is tudom hol vagy hogyan kezdjem. Azonnal nem tudtam megírni a véleményemet miután befejeztem a könyvet. Túl sok volt a vége, de olyan érzelemhullámokat adott ez a regény, amit még egy könyvtől se kaptam. Még a nagy kedvencemtől, a George R. R. Martin által írott Trónok harcától sem.

Hihetetlen író Diana Gabaldon, komolyan mondom irodalmi Nobel-díjat adnék neki, ha rajtam múlna.

Ez a könyv mindent megad, amire egy olvasó vágyik, ismételten kidolgozott karaktereket, gyönyörű helyszíneket, történelmet, háborút, szerelmet, családi bonyodalmakat, mindent, ami talán 200 évvel korábban vagy napjainkban is megtörténik a valóságban. Nem tudom, hogy hogyan tudja az írónő ennyire elvarázsolni az olvasókat, de én teljesen rabjává váltam a történetnek, olyannyira, hogy nem akartam, hogy a végére érjek, újra és újra el tudnám olvasni.
A második rész sokkalta inkább az érzelmekre alapozott, illetve egy olyan gyönyörű szerelem bemutatására, olyan érzelmek megjelenítésére két ember között, amelyeket eddig nem is gondoltam, hogy létezhetnek, de ennek a történetnek ez a középpontja, amely olyannyira megható, hogy néha nehéz visszatartani a könnyeket. Nekem nem sikerült, főleg a végén. A történet vége felé abba kellett hagynom egy kis időre az olvasást, mivel érzelmileg eléggé nehézzé vált számomra, hogy tovább faljam a sorokat. Nem titkolom, konkrétan folytak a könnyeim, ahogy olvastam oldalról oldalra azt ami Jamie és Claire között történik a katarzis során. Annyira megrendítő, gyönyörű volt, hogy nehéz volt megemésztenem ezeket a sorokat. Nem vagyok túl érzelmes ember, nem sírok könnyen, de ezen a történeten már nem először sikerült.
Bár az egyik központi eseményről, amely a történet egyik fővonala; miatta mozdulnak előre a cselekmények nem került részletesen kifejtésre, bár gondolom ezt máshonnan, illetve másvalaki szájából fogjuk hallani.

vivelesfrasers_by_ellaine-d9ca5nc.jpg

Kép forrása: http://www.deviantart.com/art/ViveLesFrasers-564824856

 

Továbbiakban cselekményleírást tartalmaz. 

A folytatás sem akármilyen belépővel kezd, nem 1744-ben találjuk magunkat, hanem 1968-ban. Számomra ez kisebb sokk volt, állandóan azon járt az agyam miközben az első fejezeteket olvastam, hogy Hogyan? Miért? Hol van Jamie? Mi történt Calire-rel, hogy visszatért a saját idejébe? És persze hol van Frank? Végül ezekre a kérdéseimre a sorok előrehaladtával választ is kaptam, nem akár milyet, sőt nem akármilyen formában kerültek megválaszolásra a kérdéseim. Egy új szereplő felbukkanásával, akit én sokáig egy másik szereplővel azonosítottam, egészen a történet felééig, amikor is kiderül, hogy az a bizonyos személy sajnos nem ismerhette sem a szüleit, sem azt a személyt akinek, én korábban hittem őt. 

1968-ban történtek azért is fontosak, mivel Claire visszatér a skót felföldre, a lányával, Briannával, aki nem más, mint a szeretett "Vörös Jamie" lánya. Végre fény derül mindenre, mivel Claire elmondja neki származásának igaz történetét, így folytatódik a korábbi történet, ami Az idegen utolsó lapjain maradt abba. 

tu_es_mon_autre_by_ellaine-daaudxp.jpg

Kép forrása: http://www.deviantart.com/art/Tu-Es-Mon-Autre-622875661

Jamie felépülése Jack Randall-lel való kapcsolata után nem megy zökkenőmentesen, sokszor azt hittem Jamie nem bírja feldolgozni ezt a traumát, de Claire, testi és lelki épségét kockáztatva visszahozza a szeretett férfit, mindent megtesz érte, csakhogy újra az a Jamie vegye a karjaiba, aki egykor tette. Claire nem mindennapi nő, tisztán érződik rajta a XX. századi független női jellem, és ez nem egyszer meg is mutatkozik ismételten. Visszahozza Jamie-t, aki fokozatosan válik ismét azzá a védelmező szeretővé, aki korábban volt. 

Jamie szerelmét Claire irányában talán szavakkal ki sem lehet fejezni, mindent megtesz a szeretett nőért, és kettejük szerelmének gyümölcseiért. Jamie és Claire egy olyan tervet akarnak megvalósítani, amelynek kivitelezése szinte lehetetlennek tűnik, megakadályozni a cullodeni mészárlást, amely megváltoztatta a skót történelmet, rengeteg halált és árvát, szegénységet és éhezést hagyva maga után. A történet e cselekmény megakadályozása végett vesz sokszor olyan fordulatokat, amibe maguk a szereplők is kénytelenek hihetetlen gyorsan alkalmazkodni, mivel ennek hiányába az életükkel is fizethetnek. Párizsba is emiatt költöznek.

A párizsi részek nem is lehettek volna franciásabbak, frivolabbak. A rengeteg mellékszereplő feltűnése üde színfolt volt, és nem egy vált kedvencemmé, még a karakter szegényes jelleme ellenére, ő pedig nem más, mint Comte Saint Germain, aki a valóságban feltételezhetően magyar származású személy volt, és II. Rákóczi Ferenc valamint egy a Thököly családból származó nemesi hölgy gyermeke lehetett, de kisgyermekként Párizsba kerül, és ott nő fel. De visszakanyarodva a könyvbeli karakterhez; nem éppen egy jótét lelket látunk viszont, hanem egy pénzhajhász, sötét mágiával foglalkozó személyét, aki mégis  a párizsi elit egyik pótolhatatlan figurája. Velejéig sötét lelkű ember, akit kizárólag saját céljai hajtanak, de mégis valami megfogott benne, nem tudnám megmagyarázni, talán, ahogy előadta magát, és az álarca mögött lévő személy kettőssége miatt érzem ezt, de a végzete nem kerülte el, a sok ármánykodás ellenére sem. 

Nem lepődtem meg a francia politikai viszonyok és pletykák kusza hálóján, amely a regény első részében folyamatosan megjelenik. Tökéletesen illusztrálta az írónő az akkori viszonyokat véleményem szerint, mivel a történelem is hasonló tényekkel operál, a franciák valójában mindig kivártak vagy azért több kapura játszottak, akár rokonról volt szó, akár velük szövetséges ország megsegítéséről. Itt emelném ki Louise de la Tour hercegnét, aki tökéletesen testesítette meg az akkori francia arisztokráciát. Sajnos elég butácska volt, de jó szándékú, amit a kezdetekben nem tételeztem fel volna róla. 

A francia részek mellékszereplői közül kiemelkedik még Raymond mester, aki végig segített Claire-nek, nem túl megnyerő külseje és számos korábbi hibái, vagy úgynevezett sötét oldala ellenére az életét kockáztatva mentette meg főhősnőnket, és szolgáltatott információt az ügy érdekében. Raymond mester sem tisztán jó vagy rossz karakter, mindkettő szerintem, mivel a valóságban nincs olyan ember aki csak jó, vagy csak rossz, és ezért kedvelhető meg a személye, valamint ő jelképezi azt  a tudását, amit -akkor is még, pedig a XVIII. századról beszélünk,-  az egyházi tanítások miatt üldöznek, és eretnekségnek tekintenek. 

Viszont, aki engem kifejezetten zavart és irritált, minden megszólalása az Mary Hawkins volt. Tudom, hogy fontos szerepe van, de nem tehetek róla egyszerűen a hideg rázott tőle, egyszerűen nem tudtam sajnálatot érezni iránta semmilyen balsorsú eseményben, amelybe belekerült. 

Jamie és Claire töretlen szerelmében már Franciaországban megjelentek a repedések, és első gyermekük halálával egy nagyobb szakadás keletkezett, amit a két főszereplő csak nagy fájdalmak árán tudott helyrehozni, de végül sikerül nekik, és visszatérnek a fájdalmas történes helyszínéről haza, a skót felföldre, ahol megpróbálnak új életet kezdeni, amely majdhogynem sikerül is, de mivel nem egy szokványos szerelmi történetet olvasunk, természetesen ez nem következik be.

Hiába menekültek több hónapon a végzet elől, nem sikerült megakadályozni, hogy Stuart Károly Eduárd végül kirobbantsa a felkelést. Fordulatokkal telve jutnak el végül, az elkerülhetetlenhez, amelynek során ismét csak a karakterek jó és árnyalt oldalát emelném ki a sodródó események közepette, kiváltképpen Jack Randall-t, aki az öccse érdekében hazaárulásra is képes, csakhogy enyhítse a szenvedését. Katonáknál ez nem éppen gyakori cselekedet, mégha saját családtagjaik életéről is van szó. Gabaldon végre megmutatta ennek a szereplőnek a szívét, és lelkét, amiről nem gondoltam volna, hogy létezik, és ez kiemelkedő része a regénynek. 

Ahogy Black Jack viszonylagos szívét, úgy Colum MacKenzie emberi oldalát is megismerhetjük. Valaki azonban, mindvégig egyenes jellem, amit tesz, azt egyvalakiért teszi, akinek a megvédése érdekében az életét is odaadná, ez, pedig nem más, mint Murtagh. Számomra a történetben ő mindig is egy kicsit kakukktojás volt, nem tudtam sokszor hova tenni a hatalmi és politika harcok, valamint az érzelmi hullámok közepette. Talán ő az egyetlen szereplő, aki a színtiszta jóságot testesíti meg. A hűséget képviseli mindenek felett.  

Viszont, ha lehet ilyet írni vagy mondani, számos Jamie-hőstett közül, a cullodeni csata előtti nap az, amely alapján ez a történet érzelmi viharokat hurrikánná alakítja számomra. Amit Fraser tesz, és ahogyan teszi, arra nehezen találok ideillő szavakat. Sírtam rajta, csorogtak a könnyeim azokon a lapokon, ahol tudatosul bennük, ami következik, és amit még a regény elején nem értettem. Egy olyan szerelem mint a főszereplőké, akik olyan erős jelleműek nem mindig könnyű. Főleg ennyire szeretni egymást, és tudni elengedni a másikat, azért, hogy akit elengedünk annak jobb legyen, ez az igazi szerelem, amikor a másik életét vagy boldogulását teszed előtérbe saját magad élete vagy boldogsága helyett. És Jamie ezt tette, és amiért, az, pedig még inkább heroikussá teszi őt az én szememben. Nehézen tudtak elválni egymástól, sőt nem is akartak, de meg kellett tenniük, mégpedig, azért, hogy kettejükből kialakuló egyén éljen. Ez gyönyörű volt a végén, vagy inkább mi nem volt szép  a végén....olyan nincs.

58aba3aed1dfab8e5e8b62f22453e25b.jpg

Kép forrása: http://hobby-tribut.deviantart.com/art/Outlander-Jamie-Fraser-x-Claire-Fraser-488549576

Olyan szerelem, mint e két emberé, lehet csak a könyvek hasábjain jelenik meg, lehet a valóságban is létezik...nem tudom. Nem élünk már a XVIII. században, nem tudom én mit tennék Claire helyében, ha  a csatába induló férjem vagy a hasamban lévő gyermek között kéne választanom (az időutazásról nem is beszélve), de akár létezik ilyen kötelék két ember között, akár nem, ez a történet akkor is magával ragadó, lebilincselő, és olyan érzelmekkel teli, hogy sokszor az érzések majdhogynem a sorok közül között lüktetnek. 

Mielőtt elolvastam volna ezt a rész, megnéztem a könyv alapján készült sorozat második évadát, ahol szintén hasonló érzelmi viharokat éltem át, és a végén úgy éreztem magam, mint egy fedél nélkül maradt ember, aki mindent elvesztett a tomboló viharban. Egyszóval megvalósult, ami  a legtöbb esetben nem szokott, a könyv és a sorozat egymásra talált, kiegészítették egymást, tökéletes párosításai egymásnak. 

Egyenlőre, azonban nem tudom a folytatást olvasni, időre van szükségem, hogy ezt a történetet még emésztgessem, gondolkodjak rajta, hogy megmaradjon nekem, ahogy egy szitakötő a borostyánban. 

 

 

 

Írta: Dorka