Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!

4786063_5.jpgFülszöveg

21. Század Kiadó, 2018. 320. oldal

Jesmyn ​Ward az első női szerző, aki kétszer is elnyerte az Amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award); ezért a regényéért kapta meg másodszor. A könyvet ugyanakkor 2017 legjobbjának nevezte a Time, és hónapokig szerepelt a The New York Times sikerlistáján is – számtalan egyéb díj és elismerés mellett.

A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű. 
A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.

 

Pro és kontra

Általában nem ítélek a külcsín alapján, de a 21. Század Kiadó KULT-könyvek sorozata az, amely a borító alapján arra csábított, hogy az egész kiadói szériát a polcomon akarjam látni. Mint tudjuk, a kiadó ebbe a nemzetközileg elismert, sokszor nívós díjjal is kitüntetett szerzők jelentős munkáit gyűjti egybe. Ezek a jellemzők pedig tökéletesen illenek Jesmyn Ward regényére, noha vannak vele szemben fenntartásaim. 

Nos, ebben az esetben már elárultam, hogy maga a kiadói széria győzött meg, hogy ezt a könyvet megszerezzem. A Könyvhét során pedig volt alkalmam mindezt egy jó kis akció keretein belül megtenni. Ráadásul a kiadó munkatársai nagyon kedvesek voltak, mert megengedték, hogy a kész csomagok helyett magam válogassam össze a négy könyvet, mert a kirakott pakkokból már egy-két kötet megvolt. Amiért azonban pont most vettem le a polcról, az a Mini-Könyvklub júniusi fordulója, ahol ez a közös olvasmány. Egyébként minőségileg semmi kifogásom nincs a könyvvel kapcsolatban. Jó a kötése, kényelmesen lehet olvasni, de ugyanezt szolgálja az is, hogy egészen nagy betűkkel van szedve. Alapvetően nem szeretem a kemény borítós könyveket, de ez a kiadás kifejezetten tetszik így, és óriási pluszpont jár a külső papírborító miatt. A borítókép nincs túlspilázva, nagyon jó a színhatás, és kontrasztos a piros háttéren a fekete holló és az óriási fehér betűk. Alatta a kemény fedlap simán egyszínű, viszont belül rögtön találunk egy “pingált” hollószárnyat, mintha valaki festékkel alkotta volna. Szerkezetileg a rövidsége ellenére is jól tagolt, az egyes szereplők neveit viselő fejezetek váltják egymást. 

A regény műfajilag rendkívül vegyes képet mutat. Egyrészt lehet családregény, másrészt kísértethistória, de ha nagyon “akarom” a krimi zsánerbe is belepasszol, és mindezekkel együtt helyet követel magának a szépirodalmi szekcióban. Sok helyen hangoztatták, mennyire egyedi az egész történet, de engem ennyire nem sikerült meggyőznie. Ki is fogom fejteni, miért. Ha a történetet és a cselekményt egészében nézem, el kell ismernem, nagyon gondosan felépített mű, két fontos témára is ráirányítja a figyelmet, mint a rasszizmus, és a társadalom legalsó rétegeinek kilátástalan sorsa. Egyébként a könyv egyes szám, első személyben íródott, de több nézőpontot vonultat fel. A történet középpontjában egy Amerikában élő fekete család három generációja áll. Anya és fia sztoriját közvetlenül, általuk mesélve ismerjük meg, a nagyapáét viszont csak közvetve, a másik két nézőpontból, részben pedig egy harmadikból, amely - írom így -, egy fiatalkori ismerőséé. A legtöbb “időt” egy Jojo nevű, 13 éves fiú társaságában tölthetjük. Leginkább az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a család tragédiákkal tűzdelt történetét, bár sajnos, eléggé tipikusnak is mondhatnánk. Drogfüggő és börtönviselt anya és apa, idősödő és beteg nagyszülők, és egy fiatalon meggyilkolt nagybácsi. A fiúnak mindezek mellett még a húgára is figyelnie kell, mivel a két nagyszülőnek erre nincs kapacitása. Akkor borul azonban fel minden, amikor az anyja, Leonie közli a gyerekekkel, hogy elmennek az apjukért, aki éppen a börtönből szabadul. A történet jó részét ez a tortúrára hajazó utazás teszik ki. Már a regény elején megszólal a saját hangján Leonie. Ő is elmondja nekünk a saját szemszögéből az egyes eseményeket, mi vitte arra, hogy fiatalon drogozni kezdjen és gyereket szüljön. Szerintem vele kapcsolatban Ward tökéletesen megragadta a lényeget, garantált, hogy az olvasó nem igazán fogja kedvelni. A harmadik szál miatt válik igazán ez a regény kísértethistóriává. A Richie nevű fiú által elmesélt dolgok vezetnek egy mélyen eltemetett családi titokhoz. De talán azt is üzeni Nekünk mindez, hogy a múlt elől nincs menekvés. Mégis azt kell írjam, a szerző még ezzel sem igazán mutatott semmi újat. A horror és szellemfanok által untig ismételt háttéranyagot használta fel. Akik erőszakos halált halnak, nem tudnak átkelni a másik oldala, és így tovább. Na, de itt le is zárom a történetelemzést, nehogy túl sokat áruljak el…

Tehát jöhet a karakteralkotás! Ez egyáltalán nem sikerült rosszul, bár erre is a tipikus szót tudnám használni. Először is ott van Jojo. Nagyon korán fel kellett nőnie a két nemtörődöm szülő mellett, sokkal érettebb, mint az átlag tizenévesek Rengeteget vigyáz a húgára, Keyla-ra, mióta a nagyanyja beteg. Az anyjára kifejezetten neheztel, a nagyszüleit tekinti mérvadónak. De többet megtudunk a családtagokról az elmondása alapján, mint róla. Leonie mondhatni szokványos életutat jár be. Drogfüggő lesz, az iskolát sem fejezi be, tizenévesen anya lesz. Nem egy kedvelhető karakter, azon nők ékes példája, akinek nem való gyerek. Önző, csak azzal törődik, hogy neki jó legyen. A korábban elszenvedett családi tragédiát használja kifogásként a függőségeire. A harmadik, aki személyesen szólal meg a könyv utolsó felében, az Richie. Róla mondhatjuk, hogy a körülmények áldozata, mindig rosszkor volt rossz helyen. Igazán a személyébe bele se mennék, de sokat hozzátesz ahhoz, hogy megismerjük Jojo nagyapját, Riv-et. Kifejezetten érdekes húzásnak tartom, hogy a szerző meg sem szólaltatta személyesen, csak közvetve követhetjük, mi minden történt vele. Fiatal korában börtönben ült, később azonban a nehéz anyagi körülményei ellenére tisztességesen felnevelte a gyerekeit. A fia halála és a felesége betegsége azonban rettenetesen megviseli. Egyébiránt olyan nagyapa, akit bárki kívánhatna. Ő a regény kulcsfigurája, bármennyire is nem jut szóhoz. Hozzá kapcsolódik az a családi titok, amit már korábban említettem. 

 

Összességében 5/4

Jesmyn Ward rendkívül tehetséges író, de mégsem érzem ezen a regényen azt a mindent elsöprő egyediséget, amit sokan hangoztatnak. Tény, hogy ügyes húzás volt, ahogy a műfajokat vegyítette, de ha családregényként tekintek rá, nem mutat semmi újat a szegény, iskolázatlan rétegek sorsával kapcsolatban. A konfliktus, mint a családi titok mibenléte érthető ugyan, de nagy meglepetést az sem okoz. Érdekes, ahogy a kísértethistóriát faragott a szerző a történetből, de igazán ott is meglévő, a regényírásban már ezerszer felhasznált infókat alkalmaz, ebben sincs semmi kiemelkedő. Mindazonáltal érdemes kézbe venni, mert egy jól összerakott, élvezhető történet, ami fontos témákra irányítja rá a figyelmet. Ajánlani tudom azoknak, akik szeretik a szépirodalmi igényességgel megírt, emberi sorsokra épülő, tragikus műveket! 

 

Vhrai