Sara Mannheimer: A cselekvés nulla foka

covers_561316.jpgFülszöveg

Metropolis Media, Budapest, 2019. 238. oldal

Cselekedni vagy nem cselekedni… az itt a kérdés…

A svéd írónő művét a négy évszak tagolja, ezek megfeleltethetők a főszereplő élete egy-egy szakaszának. Ezt az életet könyvek határozzák meg, és a könyveken keresztül: találkozások. Különböző emberek sokszínű lenyomatai. Az Otthon és a külvilág egyaránt könyveken keresztül értelmeződik, ahol gyakran nehezen válik szét valóság és fikció, realitás és irodalom, jelen és múlt, megtörtént és elképzelt. Ebben a sokszor furcsa térben mintegy az absztrakció ellenpontjaként nyer jelentőséget a Rend világa. A főszereplő olvasással járó tétlensége ugyanakkor olyan belső utazás, amely a női lét meghatározó állomásain keresztül jut el az alkotás, azaz a cselekvés nulla fokához.

 

Azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a filozófia valamilyen szinten minden tudomány anyja-atyja - kinek melyik tetszik jobban -, ugyanis ha az ókori nagy gondolkodók nem kezdik meg munkásságukat, akkor sok minden máshogy alakult volna a jelenünkre nézve. A filozofikus elméleteket, elvontabb eszmefuttatásokat pedig valaki vagy szereti, vagy nem. Köztes út ritkán van. Nos, azoknak, akik leragadtak az arisztotelészi logikánál, mint én is, valószínűleg elég “rágós” lesz ez a kötet, amelyben végig a szürrealista gondolatmenet az uralkodó. 

Rövid, de velős

Sara Mannheimer regényével a kiadó egyik hírlevelében találkoztam. Rögtön megfogott a fülszöveg, ami szerint a könyv az olvasás misztériumát helyezi mindennek a középpontjába. Így került hozzám recenziós példányként a Metropolis Media Kiadó jóvoltából. Minőségileg semmi gondom nem adódott a könyvvel, jó a kötése, sem a gerinc, sem a borító nem törik meg egykönnyen. A mérete pedig azt is lehetővé teszi, hogy könnyen magunkkal vigyük bárhová. Bár ezt én a kötet tartalmi jellemző miatt nem javaslom, ugyanis elmélyülést igényel. Általában gyorsan olvasok, de ez a röpke 240 oldal kerek 20 napomba telt. Bevallom, a borító engem annyira nem fogott meg, szerintem kicsit túlzásba estek ezzel az ábrázolással. Ez a női hasban lévő csecsemő, ráadásul könyvmintával, hát nem tudom, olyan mintha apró részleteket kimetszettek volna a szerző által megjelenített “képek” közül, egymásra szórták, és íme, ezt kaptuk. Szerkezetileg négy nagyobb részből áll, amelyek az évszakok neveit viselik, ezeken belül pedig további, címmel ellátott, és még tovább tagolódó fejezeteket találunk. Ezzel a felépítéssel a szerző mintha ellensúlyozni próbálta volna a szöveg kaotikus csapongásait.

Az ellentétek vonzásában

Azt hiszem, erre a könyvre írhatom, hogy a nagybetűs, szürrealista filozófiai regény. A teljes megértéséhez a tárgykör átfogóbb ismerete szükséges, aminek azonban én is híján vagyok. (Tanultam ugyan filozófiát, de azzal az egy évvel nem fogom a világot megváltani.). Már a szerző stílusa is rendkívül ellentmondásos a számomra. Azt már írtam, hogy a szerkezetre és a felépítésre tekintve az egész rendkívül precíz, azonban maga a gondolatmenet már kész káosz. Sokszor lehetetlen elkülöníteni a fantáziát a valóságtól. Mindezt egyszerre találom zseniálisnak és kiborítónak. Nagyon tetszett ugyanis a koncepció, amire a regény épül. Ahogy a fülszövegben is olvashatjuk, tényleg a női létet próbálja meg a négy évszaknak megfelelően szakaszokra bontani, nekem azonban csak az első és az utolsó rész fejezi ki igazán ezt a változást, mintegy keretet adva az egész történetnek. Sok helyütt azonban sikerült eltúlozni a dolgot és átlendülni a ló túloldalára. Bár ezt sem tudom hibaként felróni, mert ebben rejlik a szürrealizmus lényege. 

A legjobb húzás, amit a szerző elkövetett, hogy belefűzte mindebbe a könyveket. De itt is egy fura ellentét áll fenn, ugyanis egyrészt nagyon tetszett, hogy nem egy szimpla, hétköznapi tevékenységként ábrázolja az olvasást, másrészt viszont annyira túlmisztifikálta, hogy a főszereplő huzamosabb ideig nem mer a könyvespolchoz járulni, és egyfolytában ettől szenved. Olvasó emberként számomra ez érthetetlen, még a szürrealizmus szintjén is, mivel a betűk, ha lehet így fogalmazni, az életem szerves részét képezik. Talán a tankönyvek előttem tornyosuló kupaca vált ki belőlem hasonló szorongást, de mint minden esetben, azokat is csak elkezdeni nehéz. Egyébként megdöbbentem, mennyi (szép)irodalmi műre utal a szerző a regényben, a végén ugyanis találunk minderről egy tételes felsorolást. Itt vissza is utalok még egyszer arra, hogy nem árt a kötethez egy bizonyos fajta előműveltség. Nagy eséllyel jobban élvezik azok az olvasók, akik meg is értik az egyes, többnyire rejtett hivatkozásokat. (Emögött ne sejtsetek semmiféle "nagyképűsködést", ugyanis én sem tartozom ezek közé az emberek közé.)

Ez a kötet sokkal inkább a gondolatokról, semmint a szereplők egyéniségéről szól. Istenigazából a kötet főszereplője is egy nagy ellentéthalmaz. Ragaszkodik a valósághoz, mégis gyakran köt ki  a saját fantáziavilágában. Egyszerre racionális és emocionális, néha megfontolja a lépéseit, máskor pedig hirtelen cselekszik. Egyszer nyitott, máskor zárkózott. Igazán semmit nem tudunk meg róla, mégis belelátunk a fejébe. Az általa olvasottak óhatatlanul válnak a gondolatai és cselekedetei részévé, és ez adja ki lényegében a személyiségét. Más szereplők leginkább említés szintjén kerülnek bele a regénybe. Aki megragadta a figyelmemet, az az egyik hajléktalan, akit abban a reményben vitt fel a lakására főszereplőnk, hogy általa eljusson a megértésig. Másodsorban a meg sem született lánya, akivel képes hosszú oldalakon képzelt párbeszédeket folytatni. 

Az értékelés "nulladik foka"

Előrebocsátom nektek azt a tényt, hogy ez az a kötet, amit egyszerűen nem lehet csillagokkal értékelni, úgyhogy ezúttal ettől el is tekintek a bejegyzés végén. Sara Mannheimer-nek sikerült egy olyan, szürreális filozófiával átszőtt eszmefuttatást létrehoznia, amit mindenki hetekig emészthet. Szerintem, ami ennek a kötetnek a legnagyobb erénye, hogy gondolkodásra készteti az olvasót. Profi húzás volt más műveknek a beépítése mindebbe, az pedig egyenesen zseniális, hogy ezeket az utalásokat milyen módon sikerült elrejtenie, csak utólag döbbentem rá, mennyi munka állhatott emögött. Ugyanakkor szerintem az átlagolvasó számára nem okoz akkora extázist, hogy miből, mi, és honnan következik. Az olvasás/tanulás egyszerűen nem kell, nem lehet, hogy szenvedés legyen. Nem is szaporítanám tovább a szót, ez a kötet, mint már írtam egyszerre zseniális és kiborító. Ajánlani leginkább azoknak tudom, akik behatóbban foglalkoznak a filozófiával és kedvelik annak szürrealista irányzatát! 

 

Köszönöm szépen a lehetőséget a Metropolis Media Kiadónak