Caroline Funke: Tintaszív (Tintenwelt-trilógia 1.)

Nem túl sűrűn fordul elő, legalábbis velem, hogy egy regénynek előbb látom a filmadaptációját, mintsem a könyvet olvasnám. Ebben az esetben azonban az előbbi győzött meg arról, hogy szívesen kezembe venném az alapul szolgáló kötetet. Főleg azért, mert egy könyvmoly számára kiváltképp érdekes ötletre épül a történet. 

covers_206602.jpgMeggie valósággal rajong a könyvekért. Apja, Mortimer Folchart, a könyvkötő ugyancsak szereti a remek történeteket, bár hangosan nem hajlandó felolvasni semmit. Csendesen élik mindennapi életüket, amíg egy esős éjjelen különös idegen kopogtat az ajtójukon. Porkéz figyelmeztető szava arra kényszeríti Mót, hogy felfedje a féltve őrzött, tintával szőtt titkot, amely örökre megváltoztatja életüket.

 

M&C, Budapest, 2008. 622. oldal

Adott a külcsín, de instabil az alap

A kötet teljesen véletlenül, kidobásra ítélt társaival együtt került hozzám. Ráadásul amennyire tudom, örülhetek is a ténynek, mivel már a szinte beszerezhetetlen kategóriát képviseli. Egyébként ez, mint a címnél jelöltem, egy trilógia, de magyar nyelven csak az első rész került kiadásra. Minőségileg bőven hagy kívánnivalót maga után, pedig azt hittem, a megszokottnál kissé vastagabb, puha fedél jobban tartja magát. Hát, tévedtem! Már azzal megtört a fedlap alul /mindkettő!/, hogy hozzányúltam, pedig vigyázok a könyvekre. A másik pedig az, hogy még két olvasás és atomjaira fog hullani a kötése miatt is. Egyébiránt a borító tervezőjét dicséret illeti, nagyon jól néz ki az összhatás. A bordó alap, arany díszítéssel kifejezetten kiemelkedő. 

Lévén szó egy ifjúsági fantasy-ról, próbál ennek a korosztálynak a nyelvén kommunikálni. Ezt azonban kissé túlspilázta a szerző, sokkal gyerekesebbnek hat, mint kellene. Szerkezetileg viszont egy nagyon is kidolgozott művet kapunk. Sorszámmal és címmel ellátott, hosszabb-rövidebb fejezetek váltják egymást. Mindegyik rész elején találunk egy-egy ifjúsági vagy klasszikus regényből kölcsönzött idézetet, ami így vagy úgy, de előrevetíti mi történik az adott etapban. Ráadásul valamilyen szinten illusztrált a regény, mert tele van egyszerűbb, fekete-fehér rajzokkal, amik szintén összefüggésben állnak az épp adott eseménysorral. 

A szó elszáll... és életre kel

A fantasy regények esetén általában külön pontot szánok arra, hogy bemutassam a szerző által elképzelt világot. Nos, ebben az esetben ettől mégis eltekintek, ugyanis egy nagyon egyszerű elképzelésre épülnek a dolgok. Adott egy különleges képességekkel rendelkező könyvkötő, aki ha felolvas egy történetet, a szereplők kipottyannak a saját közegükből és a mi világunkban öltenek testet. Egyébként  a regény teljes mértékben a “jelenben” játszódik, ami az események szempontjából egy tíz évvel ezelőtti időszakot jelöl. Nem túl meglepő, hogy a történetben központi szerephez jutnak a könyvek, az olvasás és persze a képzelet teremtő ereje. Sokszor azonban az az érzés fogott el, hogy csak beszélnek valamiről, de semmi háttértartalma nincs. Hozzáteszem, nem az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban ez előjött, de erről még később!

Rögtön a kezdetekkor megismerjük a már említett könyvgyógyászt, Mortimer-t (Mo) és a 12 éves lányát, Meggie-t. Az is hamar kiderül, hogy egy felolvasás tragédiához vezetett, néhány szereplő megelevenedett egy, a Tintaszív címet viselő regényből, míg a kislány anyja, Teresa pedig eltűnt. A bonyodalom már az elején kibontakozik, természetes, hogy nem csak jó szándékú karakterek potyogtak ki az adott könyvből. Nos, ők folyamatosan keresik a könyvkötőnket, hogy további alakokat hozzon át a valóságba. Emiatt hőseinknek állandóan menekülnie kell. Hogy őszinte legyek, ez sokkal izgalmasabban hangzik, mint ahogyan a szerzőnek sikerült megírni. A kötet első fele csak a lehetséges szörnyűségek felvázolását tartalmazza, gyakorlatilag nem történik semmi. Nem sokszor írok ilyet fantasy regényre, de kifejezetten unalmas volt. Amikor be kéne indulnia az eseményeknek, akkor is csak a szájtépés megy. Itt a félelmetes, szívtelen, kegyetlen Kaprikornusz, aki bármit megtenne azért, hogy olvasásra bírja Varázsnyelvet, vagyis Mortimer-t. Ezzel párhuzamosan pedig meg akarja szerezni a Tintaszív összes létező példányát. De ez ennyiben marad. Nem tudom, Caroline Funke csak a fiatalabb olvasóközönséget szándékozott-e megvédeni a brutalitástól, vagy mi lehetett a célja. Igazából elég hiteltelen lett a dolog, mivel az extrán gonosz karaktereknek is csak a szája járt, pedig kifejezetten olyan alakokat teremtett az író, akik élvezték volna a kegyetlenkedést, nem csak fenyegetőznek. De nem csak ez adta a cselekmény logikátlanságát, sokszor az egyéb szereplők passzivitása és naivitása is érthetetlen volt. Például a regény elején Porkéz felbukkanása Mortimer-nél, akinek eszébe sem jut, hogy ha valaki mindenáron haza akar jutni, az el fogja árulni. De az is épp ilyen, hogy a 12 éves Meggie nem tud semmiről és körülbelül úgy kezelik, mintha egy 6-7 éves gyerekről lenne szó. Az író, vagy fordító szavajárása, a “kicsi lányról” kezdett az agyamra menni. 

A könyv második fele lett végül, ami megmentette a regényt számomra. Ott kezdenek végre beindulni a fogaskerekek. Az író meg tudott lepni néhány váratlan fordulattal, bár sokszor lelőtte előre a “poént”. Felbukkannak azonban érdekes lények, valamint kiderül az is, mi valójában Kaprikornusz célja. A végkifejletet tekintve is elégedettek lehetünk. Annak ellenére, hogy ez egy trilógia, nagyon is lezárt eseménysort kapott az első rész, semmi függővég. 

Kétdimenziós figurák 

A karakteralkotás nem igazán nyerte el a tetszésemet. Szerintem nem sikerült “valódi” alakotokat teremteni Caroline Funke-nak. A negatív szereplőket tekintve pedig végképp nem! Ráaggatott az alakjaira különféle tulajdonságokat, de nem igazán használta ki ezeket a vonásokat. Kezdem rögtön a főszereplővel, Meggie-vel. Nos, ő egy talpraesett, élelmes tizenévesnek van bemutatva, aki nagyon szeret olvasni és kedveli a különböző történeteket. Az író szerintem ennek ellenére egy 6-7 évesnek megfelelő gyerek viselkedésével ruházta fel, egy 12 éves lány esetén ez nagyon nem helytálló. Sokszor hisztis, akaratos, emellett idegesítően naiv. Mortimer sokszor beletörődő, jöjjön, aminek jönnie kell. Meg sem próbál a dolgok elébe menni, pedig nagyon sok minden máshogy alakulhatott volna. Elinor, a nagynéni személye volt a legfeleslegesebb a regényben. Tipikusan az, akinek azért vannak könyvei, hogy legyenek, és ettől többnek érzi magát bármi másnál. Azon kívül azonban, hogy mániákus gyűjtő, nem igazán kapcsolódott a történethez, szerintem sokszor a hézagok kitöltésére használta fel az író. Porkéz karaktere volt talán a legizgalmasabb, de még ezt sem sikerült kihasználni. Nagyon kíváncsi lettem volna ugyanis, hogyan boldogul egy kitalált szereplő a való világban. Annyival le lett rendezve, hogy vásárokon mutatványos. Ugyan, hagyjuk már, ebből a modern korban nem igazán élne meg. Egyébként az egyetlen karakter, akiben nem sarkított tulajdonsághalmazt találunk. Nem tipikusan jó, vagy rossz, kiszámíthatatlan, mit fog éppen cselekedni. Végül a nagy és gonosz Kaprikornusz-ról: hát, ő inkább egy szájhős. Mindig csak fenyegetőzik, pedig olyannak van beállítva, aki kifejezetten élvezi  a kegyetlenkedést és bármikre képes, hogy elérje a célját. Ebből semmi nem jött át, ugyanis nem tett valójában semmit, mindig csak akart. Teljesen hiteltelen lett. 

Kitűnő alapötlet, középszerű kivitelezés

Tudom, sikerült többségében a negatívumokat kiemelni a regénnyel kapcsolatban, de ez egyáltalán nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit eltántorítsak tőle. Caroline Funke kifejezetten fantáziadús szerző, rendkívül megfogott a mű alapkoncepciója, és a köré felépített “világ”. Viszont az biztos, hogy végig túlságosan próbálta óvni az olvasót, így sokszor a felvázolt dolgok, események egyáltalán nem nyertek igazolást, csak lógnak a levegőben. A cselekmény a kötet feléig elég lagymatag, a második felére pedig mintha mindent egyszerre próbált volna behozni. számíthatunk néhány váratlan(abb) fordulatra, de én nem rágtam le a körmömet miattuk. A regény vége szépen lezárt, nyoma sincs függővégnek. (Több rész nem jelent meg magyarul a trilógiából.) A szereplők nagyon kétdimenziósra sikerültek, nem minden esetben sikerült kitölteni őket “tartalommal”. Ajánlani tudom a finomabb lelkületű fantasy olvasóknak, ez a kötet egy szinte minden borzongató eseménytől mentes, kedves meseregény!

 

5/3,5