V. E. Schwab: Gyülekező árnyak (A mágia árnyalatai 2.)

Nem véletlen, hogy a fantasy a kedvenc műfajom. Ezek a regények adják a legjobb menekülési útvonalat a valóság szürkesége elől. Az utóbb éveim egyik nagy felfedezettje volt Victoria Schwab Egy sötétebb mágia című kötete. A folytatástól azonban a kritikákat látva tartottam, de végül a kíváncsiságom győzött. Lássuk, az én olvasatomban mennyire volt jól irányzott a történet! 

covers_453015_1.jpgKell az egyik utolsó vérmágus, aki képes utazni a London varázslatos városa által összekapcsolt párhuzamos világok között. Négy hónap telt el azóta, hogy egy rejtélyes obszidián kő a birtokába került, és találkozott Szelina Barddal. Négy hónapja, hogy Fehér London uralkodói, a Dane ikrek elbuktak, és a követ a haldokló Holland testével együtt visszaküldte Fekete Londonba.
Kell álmait most baljós mágikus események kísértik, ébren pedig folyton Lina jár az eszében. Mialatt Vörös London az Elemek Viadalára – egy háromévente megrendezett nemzetközi, barátságos mágikus vetélkedésre – készül, egy bizonyos kalózhajó egyre közeledik. Időközben egy másik London lassan új életre kel. A mágia egyensúlya kényes és veszélyekkel teli; és ahhoz, hogy az egyik város felvirágozzon, egy másiknak vesznie kell…

Ventus Libro, Budapest, 2017. 576. oldal

A kötet kézbe vételére egyrészt egy fantasy-olvasós kihívás, másrészt pedig az vett rá, hogy rengeteg megkezdett sorozatom van, amelyek egy-két részét elolvastam, végül pedig évekre abbahagytam. Nos, ezek számát is ideje csökkenteni, így az első rész újraolvasása után következhetett a Gyülekező árnyak. Minőségileg semmi problémám nincs a kötettel. Annak ellenére, hogy majd’ 600 oldal, jó a kötése, elfogadható a betűméret. Kényelmes olvasni, bár lehet, hogy ezt már nem szívesen cipelném magammal. A borítót tekintve, amit még mindig nem tudok megszokni, azok a belső fülek. Egyébként koncepciójában a borító képe tökéletesen illeszkedik az előző részéhez, fehér alap, ettől pedig a piros, fekete motívumok, betűk dominánsan elütnek. Sokszor számomra egy ilyen egyszerű, letisztult borító sokkal többet ad, mint bármilyen cicomázott megoldás. Ráadásul ebben az esetben mindhárom említett szín szorosan kapcsolódik a történethez. A szerkezetét tekintve gondosan felépített, címmel és számozással ellátott fejezetekből, ezen belül szintén számozott részekből, és még ezeken belüli rövid szemelvényekből áll. 

Victoria Schwab világépítésének nagyszerűsége abban rejlik, hogy nincs túlbonyolítva. Minden egy központi figura, az antari/vérmágus alakja köré épül, mivel egyedül ő(k) képes(ek) a négy dimenzió között mozogni. Ezeknek a megismerése is le van egyszerűsítve számunkra, mivel az antarik így vagy úgy, de Londonhoz vannak kötve az uralkodók által. Ugyan mindegyik világ Földjén eltérő birodalmak, társadalmak épültek ki, de nekünk elég nagyrészt a Londonhoz kapcsolódókról tudomást venni. Természetesen, lévén szó fantasyról, ezek eltéréseit nagyrészt a mágiához való viszonyuk befolyásolja, minden mondernitás nélkül. Fekete Londont felemésztette a mágia, így annak kapuit lezárták. Fehér London rendelkezik még mágiával, ám ezt leginkább a hatalommal való visszaélésre használják. Ott, így a második részre, leginkább káosz uralkodik. Szürke London lényegében a mi világunk, ahol a mágiának egy cseppje sem maradt. 

A történet szempontjából a világról bőven elég ennyi, ugrok konkrétan a cselekményhez. Az lehetséges, hogy aki még nem olvasta az előző részt, annak SPOILER-es lesz! Az első rész elég konkrét lezárást kapott, épphogy fenntartva a folytatás lehetőségét, magyarán szóló regényként is megállta volna a helyét. Olyan, mintha a szerző maga sem tudta volna, hogy várható-e folytatás. Talán ez is közrejátszik abban, hogy a Gyülekező árnyak egy szinte eseménytelen, átvezető történet lett a harmadik részhez, persze óriási függővéggel megspékelve. De ennyire még ne szaladjunk előre! Az eseményeket több szemszögből követhetjük. A kötet egy érdekes közjátékkal kezdődik, Szelina Bard egy csónakban sodródik a tengeren, és nagy szerencséjére felveszik egy idegen hajó. Nos, gyorsan rájövünk, hogy kedvenc tolvajunknak sikerült kalózzá válnia. Ezzel a szerző behoz egy új és érdekes szereplőt a trilógiába, Alucard Emery-t. Sokáig azonban nem időzünk itt, visszaugrunk négy hónapot az időben, hogy jutott Lina az Éjsudár fedélzetére, és menet közben kiderül néhány dolog a titokzatos Alucard-ról is. A másik fő csapásvonal Kell-t, az immáron utolsó antarit, és Rhy kerceget vonja az események sűrűjébe. Leginkább azt mutatja be, miként dolgozza fel ez a két szereplő, hogy majdnem elveszejtették a Birodalmat, ráadásul az életük végérvényesen egymáshoz van kötve. A regény körülbelül harmadánál belép még egy nézőpont, amelyben a szerző bravúros módon visszahoz egy régi, halottnak hitt ellenséget. Mindhárom szálat összevetve azt kell írjam, ez a kötet teljes mértékben karakterközpontú lett, és az előző cselekményorientált, pörgős részhez képest vontatottnak tűnt. Ámde ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne, csak kissé éles váltásnak tartom. Istenigazából a regény közepéig nem sok minden történik, itt érjük el azt az eseményt, ami ismét összeboronálja a szálakat. Az arnes-i Birodalom ugyanis az Elemek Viadalára, vagyis a különböző országokból érkező mágusok versenyére készül, amelyen persze szereplőink is részt vesznek különböző módokon. Ezek a csaták üdítően hatottak a cselekményre, élesben láthattuk ugyanis, hogyan működik az elemi mágia. Viszont ezek mögött is csak a szereplők lelki vívódásait követhettük nyomon. Igazán a kötet utolsó 40-50 oldalán vesznek éles fordulatot az események, itt már csak kapkodjuk a fejünket, épp mi történik. Schwab odavág nekünk egy akkora függővéget, hogy személy szerint én csak tátottam a számat, és ha megvettem volna már a harmadik részt, azon nyomban nekiugrottam volna! 

A kötet egyértelmű erőssége a karakterépítés, ezzel együtt pedig a jellemfejlődés. A legérdekesebb szereplő egyértelműen a Szürke Londonból érkezett tolvaj, Szelina Bard. A Kellel átélt kalandok után végre lehetősége van arra, hogy a saját életét élje. Teljesíti az egyik nagy álmát, tengerre száll és egy kalózhajó legénységének tagja lesz. Közeli barátságba kerül a kapitánnyal, ráadásul kezdi megtanulni élete legnehezebb leckéjét, nem lehet mindig elfutni és a bizalom sem felesleges dolog. Azonban az bizonyos, egészen jó lapokat kap, mindig szerencséje van. Arra pedig nem számítottam ezzel a szereplővel kapcsolatban, ami végül kisült a dologból, főleg arra nem, hogy milyen jelentőséggel bír Lina hiányzó szeme. Alucard Emery, az Éjsudár kapitánya Arnes egyik nemesi családjából származik. Azt hitte, neki mindent lehet, büntetésül azonban eltávolítják London közeléből. Tetszett, hogy nagyon titokzatos figura, mi olvasók is csak apránként adagolva kapjuk meg róla az információkat, nem ismerjük meg előbb, mint Lina. Nem találom a cselekmény szempontjából nélkülözhetetlen regényalaknak, gyanítom a harmadik kötetben sokkal nagyobb szerepet kap. Kell még mindig magát hibáztatja a múltbéli eseményekért. Viszont egyre nagyobb ellenállást tanúsít azzal szemben, hogy elvárják tőle a vezeklést, és egyúttal a feltétlen engedelmességet. Kívülállónak érzi magát a királyi családban, Rhy-al sem értik meg egymást olyan jól, mint korábban. Ez a lelkiállapot vezet a kötet végi, szinte tragikus eseményekhez. Rhy herceg sem a régi, élvhajhász trónörökös többé. Szerintem ő tanulta meg leginkább a leckét, hova vezet a hatalom utáni sóvárgás. Próbálja valamiképp feldolgozni, hogy a élete össze van kötve Kellé-vel. Még ő próbálja meggyőzni az antarit, hogy ugyanúgy része a családnak, mint korábban. Egyre inkább egy olyan jellem rajzolódik ki előttünk, aki méltó az uralkodásra. 

Végezetül csak annyit tudok írni, hogy Victoria Schwab elég nagyot fordított a regény stílusán. Egyrészt nem biztos, hogy jó ötlet egy cselekményorientált fantasy után a második részt karakterközpontúvá tenni, másrészt viszont megmutatta nekünk, hogy a műfajon belül mindkettőnek van létjogosultsága, és mindkettő megírásához van elegendő tehetsége. A kötet egyik legnagyobb erőssége az, hogy volt időnk elmélyedni a szerző által megteremtett világ rejtelmeiben, és jobban megismerhettük a mágia természetét. Ezzel ellentétben a cselekmény nagyon lassú, türelmetlenül vártam, mikor fog már valami érdemleges történni a szereplők lelki vívódásain kívül. A regény utolsó oldalain azonban akkora függővéget kap az olvasó, hogy ez bőven megalapozta az én kíváncsiságomat a következő részre. Alapvetően ez is rendkívül olvasmányos és szórakoztató volt, szóval mindenképp folytatni fogom. Ajánlani főképp a fantasy kedvelőknek tudom, de azoknak is első osztályú lehet, akik csak elvétve olvasnak a műfajban, nem egy tucatolvasmányt kapnak. 

 

5/4